Első... kipipálva

Molytársaim, és külsős Olvasóim!

Úgy fejeztem be az előző bejegyzést, hogy ma/holnap kezdem. El is kezdtem, másnapra el is olvastam. És azóta folyamatosan agyalok, hogyan és mit is kéne írni róla. :)

Pár infó az íróról és a könyvről (Hátsó belső fül):

Janne Teller 1964-ben, Koppenhágában született, vannak német és osztrák felmenői; felváltva él Koppenhágában, New Yorkban és Párizsban. Jogot tanult, az EU és az ENSZ gazdaság-politikai tanácsadójaként dolgozott. 1995. óta főfoglalkozású író. Miután első ifjúsági regénye a NICHTS (eredeti Intet) eleinte a dán iskolákban tiltott volt, 2001-ben a dán Kulturális Minisztérium Gyermekkönyv-díjával, 2008-ban, Franciaországban a neves Prix Libbylit a legjobb ifjúsági regénynek járó díjával jutalmazták. A könyv időközben nemzetközi bestseller lett és 13 nyelvre fordították le. Dániában, Svédországban, Finnországban és Norvégiában színházi darab is lett belőle.. 

Ott tartottunk, hogy a bevezető alapján eleve érdekes olvasmánynak nézek elébe. Ez bejött. :) Ha megjelenik egyszer magyar fordításban, biztos elolvasom úgy is. 

A sztori az előző blogbejegyzés alapján részben ismert. Íme bővebben:

Helyszín: Tæring, egy közepes vidéki város egyik eléggé előkelő elővárosa.

Szereplők: a 7. A osztály (nálunk 11., illetve régiesen 3. gimi)

Mesélő: Agnes, az egyik lány az osztályból

Cselekmény kezdete: 1992. augusztus második hete 

A nyári szünet utáni első tanítási napon az egyik tanár ezekkel a szavakkal üdvözölte a kevésbé lelkes tanulókat:

-Gyerekek, örüljetek a mai napnak. Iskola nélkül szünidő sem lenne.

Ezen mindenki nevetett. Pontosan ekkor felállt Pierre Anthon és elmondta a korábbiakban már idézett mondatait:

- A semmi jelent valamit. Ezt már régen tudom. Ezért nem éri meg, valamit tenni. Erre most jöttem rá.-

És szép nyugodtan összepakolta a cuccait és elhagyta az termet, az iskolát. Az osztálytársak érezték a kimondottak súlyát a levegőben. 

Pierre Anthon ezután a házuk kertjében lévő szilvafán töltötte napjait, és dobálta a gyümölcsöt a járókelők közé. Nem a találat, hanem a dobálás kedvéért. Mivel szinte mindannyian egy utcában laktak, naponta jártak el az osztálytársak Pierre Anthonék fája alatt és hallhatták további kinyilatkoztatásait. Pl. "Minden mindegy. Mert minden azért kezdődik csak el, hogy véget érjen. Abban a pillanatban, ahogy megszülettek, elkezdődik a haláltusátok. És ez mindennel így van." "A Föld 4 milliárd 600 millió éves, de Ti maximum 100 lesztek. Az élet meg sem érdemli a fáradtságot."

A gyerekek elkezdenek gondolkozni, hogyan tudnák a problémát megoldani. Sofie jött rá és mondta ki a megoldást:

-Be kell bizonyítanunk neki, hogy van valami, ami jelent valamit. 

A helyszínt, egy használaton kívüli fűrészmalmot, hamar kiválasztották, de nehezen indult a jelentéssel bíró tárgyak gyűjtése. Hiszen mi van, ha Pierre Anthon-nak csak egy kicsit is igaza volt, és ha semmi nem jelent semmit, akkor teljesen mindegy valamit gyűjteni, aminek jelentése van. Sofie ismét megmentette a helyzetet:

-Úgy teszünk, mintha. 

Ezzel elindul a gyűjtés. Egyelőre a városrészben. Amivel megint az a baj, hogy a gyerekeknek személy szerint nem jelentett semmit egy nő régi menyasszonyi csokrából való színét illatát vesztett  rózsa, egy porcelán kutya stb. Jan-Johann összehívta a csapatot megbeszélésre.Ekkor bevallották maguknak, egymásnak, hogy mindenkinek van pár számára valóban jelentéssel bíró tárgya. (Ezeket nem sorolom fel, mert az előző bejegyzésben szinte mind benne volt. ) Aztán, ahogy egyre inkább a kedvenc, szinte szent-tárgyakat kérik el egymástól a gyerekek, elindul a dolog a lejtőn. Hiszen, ha "A"-t kényszerítik, hogy az apjától kapott, régóta vágyott horgászbotot rárakja a hegyre, akkor ő nyugodtan kérheti "B"-t, hogy az imaszőnyegét tegye be a "közösbe", tudva, hogy ezzel "B" kivívja a szülei, egyháza megvetését, sőt apja haragját, ami egy hetes kórházi ápolást von maga után. 

Mindig az választja ki a következő "áldozatot", aki az utolsó dolgot tette a Jelentés-hegyre. Van, hogy a dolog beszerzése nem egyszerű, pl. a kis Emil koporsója, amit a temetőből ásnak ki, lopnak el tartalmával együtt, vagy a Jézus szobor a templomból. Sorshúzással vagy úgy döntik el, kik segítsenek a végrehajtásban, hogy kinek mennyire kellemetlen a feladat. 

Nagyon érdekes látni, hogy néha azért felmerül kétség az ügy helyességével, létjogosultságával kapcsolatban, de a nyájszellem mindig győzedelmeskedik. Akkor is, amikor Sofie-nak a szüzességét kell feláldoznia (két fiú őrködik, hogy minden rendben menjen, a hegyre pedig egy véres, nyákos fehér zsebkendő kerül); vagy amikor a kis Emil koporsójának ellopásakor melléjük szegődött, már pár hónapja a fűrészmalomban élő  kóbor kutyának a fejét kell levágni, és a hegyre tenni, és természetesen akkor is, amikor Sofie levágja Jan-Johann jobb mutatóujját. A fiú azonban elmondja a szüleinek mi történt, így jön a rendőrségi, iskolai, szülői kihallgatások sorozata. 

Pierre Anthont még mindig nem érdekli a Jelentés-hegy. 

Ekkor Agnes anonim felhívja a helyi újságot, hogy nagyobb nyilvánosságot kapjon az ügyük. Bingó! A megyei, országos, német, belga lapok, televíziók után végre az amerikai média is felfigyel a Jelentés-hegyre. Sőt! Egy múzeum óriási pénzért megveszi a gyerekektől, mint műalkotást (természetesen kis Emil holtteste nélkül). Április 8-án jön a kamion. Utolsó este mindenféle összebeszélés nélkül gyülekeztek a gyerekek a Jelentés-hegy mellett. Még a fülükben van Pierre Anthon válasza a kérésükre, hogy jöjjön el, nézze meg a hegyet: - Ha lenne valami jelentése, akkor nem adtátok volna el, ugye?

Akit érdekel, mi lett a vége (olvasatomban kevésbé a "brutális módon bosszulják meg"- dolog jött át, mint ahogy fülszövegben áll), reménykedjen, hogy hamarosan lefordítják magyarra! 

Ui.: Hálás köszönet minden előolvasómnak! (Annyira izgultam az írás-mumus miatt, hogy előteszteltem az olvasónaplómat.)

OK :)