Annyiszor írtam már, milyen nehezen haladtam a második könyvvel.
Pont így néz ki az a könyv is, amit én olvastam. Édesanyám polcáról való. Megvan neki az egész Remek-sorozat. Mindig dicsekedett is vele, hogy ahogy megjött az újabb adag, ő mindig mindet elolvasta. Az első bizonyítékot, hogy nem csak olvasta, hanem emlékszik is rájuk, tavaly nyáron kaptam tőle, amikor dicsekedtem, hogy több hónap alatt sikerült elolvasnom Sinclair Lewis Fő utca c. könyvét. Anycikám: az az a doktoros, ugye? Nah, ettől kész voltam. Cím alapján így rávágni... Mert az a könyv sem az egyszerűbb tételek közül való... Édesanyám néha használ olyan kifejezéseket, amiket azért nem minden utcasarkon hallani. Pl. utálom, ha egy férfi "panyókára vetve" hordja a kabátját! Mondom, az mi? Amikor nem bújik bele, csak a vállára van dobva. Mondom, ezt értem, de miért nem ezt mondod? Aztán elolvastam a Fekete gyémántokat talán, és rájöttem. Mert ez így szebben hangzik, és ha Jókai mondhatott, írhatott ilyet, akkor az én Anyukám pláne használhatja ezt a kifejezést. Természetesen ebben a könyvben is megtaláltam egyet Édsanya nem mindennapi mondásai közül. Nem szaladok azonban a dolgok elébe. Visszatérek rá a megfelelő helyen.
Lotte. Ugye Ti is emlékeztek, arra, hogy nem haladtam a könyvvel? (Többször nem mondom már el, azt hiszem :D) Miért maradtam meg nála mégis? Miért nem hajítottam a sarokba már kb. akkor, amikor rájöttem, hogy az első párbeszéd a 33. oldaltól a 85-ig tart és a könyv összesen 309 oldal? Vagy amikor már a harmadik párbeszéden voltunk túl és a 195. oldalon jártam? Mert valahogy mégis érdekelt a sztori.
Charlotte és Goethe találkozása negyvennégy évvel első találkozásuk után, ami Goethet Az ifjú Werther szenvedési megírására ösztönözte, és Charlotte-ról mintázta a női főszereplőt.
A sztori úgy indul, hogy 1816. szeptember végén a weimari Elefánt Fogadóba kevéssel reggel 8 után megérkezik Kestnerné, szül. Charlotte Buff, asszony (szül. Wetzlarban, 1753. jan.11.) leányával. A két hölgy Kestner asszony testvéréhez jött látogatóba. A papírok kitöltése közben -onnan tudjuk az adatokat- a pincérnek, Mager a neve, feltűnik a név. Teljesen "begyorsul", hiszen mindenki tudja, hogy Charlotte Buff volt Goethe múzsája a Wertherhez. A hír gyorsan terjed. Szobájukba térve Charlotte írószert kér, és rögtön tájékoztatja Goethét, hogy a városban van.
Tisztelt Barátom! Húgom meglátogatására Charlotte leányommal néhány napot töltvén az Ön városában, szeretném Önnek bemutatni gyermekemet, s örömömre szolgála, ha megint láthatnám azt az arcot, amely, mialatt Ön is, én is, ki-ki a maga mértéke szerint, helytálltunk az életben, a világ előtt oly nagy jelentőségre jutott. - Weimar, Elefánt Fogadó, 1816. szeptember 16-án. - Charlotte Kestner, szül. Buff. (ebből az idézetből látszik kicsit a nyelvezet...)
Leányát elküldi a rokonokhoz, ő pedig lefekszik kicsit kipihenni a fáradalmakat. Mager ébreszti álmából. Egy angol hölgy, Miss Cuzzle, szintén a hotel vendége szeretné Charlotte-t lerajzolni. Enged a kérlelésnek, és jól szórakozik a hölgy ismert emberekről szóló történetein. Mager zavarja meg a rajzórát. Bejelenti Riemel doktort, aki a titkos tanácsos úr őexcellenciájának (=Goethe) titkárja és meghitt útikísérője, és Mager szerint talán a doktor üzenetet hozhat a mestertől.
Kettejük beszélgetéséből kapunk egy előzetes képet Goethéről, és természetesen Riemerről is, aki a saját becsvágyát és tehetségét a mesternek áldozta. Hiszen lehetett volna ő tanár külföldi egyetemeken, de inkább megmaradt a titkári posztnál a nagy ember szolgálatában, akit ezért hol dicsér, hol megvet. Hangneme nem mindenhol nyeri el Kestner asszony tetszését, aki olyankor finoman a doktor értésére adja nemtetszését. Goethe vadházasságban élt sokáig egyetlen fia anyjával, egy műveletlen művirágvarró-lánnyal, amit az udvar, és a nép sem nézett jó szemmel, de tekintélye miatt elnézték neki. 1806-ban aztán feleségül vette a nőt, de ő történetünk idején már meghalt, csakúgy, mint Lotte férje, akivel jegyben járt már, mikor Goethét megismerte.
A beszélgetésből szintén kiderült, hogy a doktor, szinte a mester parancsára feleségül vette annak nevelt lányát, és külön házat kénytelen immár vinni. Így többet kell tanárként dolgoznia, és a titkári teendőket Goethe fia, August veszi egyre inkább át. Charlotte elmondja Kestnerrel való megismerkedését, szerelmük kibontakozását, azt hogyan csapódott hozzájuk a harmadik. Kestner meghagyta neki a választás jogát. Nem erőltette soha, hogy inkább őt, és ne a költőt válassza. A találkozást és a szakítást írta meg Goethe a Wetherben, és lett vele világhírű.
Ismét Mager zavarja meg a három órája tartó beszélgetést. Schoppenhauer kisasszony szeretne a tisztelt hölggyel beszélni. A hölgy édesanyja dúsgazdag és a város kulturális életében fontos szerepet játszik. A lány sajnos csúnya, de nagyon jó eszű, és szeretettel csüng barátnőjén, aki kimondatlanul az ifjú August jegyesének számít.Beszél barátnője porosz származásáról, porosz érzületeiről, a küszöbön álló frigyről. August kényes udvari helyzetéről. A napóleoni időkben járunk. Weimarban hol Napóleon, hol a helyi erők gyülekeznek. August származása - szerelemgyerek, bár később elvette az apja az anyját - nem felel meg az udvarnál, de tekintettel a költőfejedelemre, pozíciót kap az udvarnál. Sajnos nem örökölte apja tehetségét a versírásban, és inkább ő is behódol a nagyszerű szülő akaratának. Amikor a háború úgy fordul, hogy megmutathatná a világnak, hogy jó hazafi és jó katona, apja, a háború miatti ellenszenvéből, és mert a célokkal sem ért egyet, megtiltja fiának, hogy bevonuljon. Kortársai szemében ez újabb ok a kiközösítésre. Schoppenhauer kiasszony megkéri Lottét, hogy valahogy akadályozza meg a frigyet. Erre Az idős hölgy nem tud mit szólni, ráadásul Mager újabb vendéget jelent be...
August von Goethe, kamarai tanácsos úr. Vele is hosszan beszélget Charlotte. Szinte fiának tekinti, úgy is beszél vele. Elmondja neki, mennyire sajnálja, hogy az édesanyja meghalt. Ettől a fiú meghatódik, és elmeséli, ő milyennek látja a nagy embert, a betegségeivel, pedantériájával az emlékiratokkal kapcsolatban. Szóba hozza jegyességét, és végül megadja a választ a reggel írt levélkére. Három nap múlva ebédre várja őt, leányát, testvérhúgát, és sógorát a mester.
Itt, a 196. oldalon vált Mann, és végre Goethe személyesen mesél magáról, napjairól, rigolyáiról, a természethez való viszonyáról. Szigorú napirend szerint él. Dolgozik az emlékiratokon, születésnapi köszöntőket kell írni a hatalmasságoknak, természettudományos kísérleteket végezni, stb.
És itt jön a bevezetőben említett mondat: Az imént még úgy éreztem, hogy maródit jelentek, ágyban maradok és hagyok mindent, ahogy van. Mennyiszer mondja Anycim, hogy olyan maródi vagyok, amikor nem érzi jól magát... Már megszoktam, de természetesen nem tudtam, honnan jön ez a kifejezés. Úgy döntöttem, hogy ebben a könyvben olvasta. Fel is hívtam ennél a résznél... Tök örült neki :D
De vissza a könyvhöz. Egy gondolat, amit Mann Goethe szájába adott, de szerintem ez inkább ő, és ma is nagyon igaz:
Ne értsen félre! Föltétlenül lehetségesnek és valószínűnek tartom, hogy a mi tizenkilencedik századunk nem egyszerűen az előző század folytatása, hanem egy új korszakot nyit meg, amelyben majd a legtisztább irányban haladó emberiség látványában gyönyörködhetünk. Persze másfelől nagyon is úgy fest a dolog, mintha egy közepes, hogy ne mondjam, középszerű kultúra akarna általánossá válni, amelynek jellegéhez egyebek közt hozzátartozik, hogy a kormányzatba beleártják magukat sokan olyanok, akiknek semmi közük hozzá. Lent látjuk a fiatalok elvakult törekvését arra, hogy részt vegyenek a legfőbb államügyek intézésében, fönt pedig a gyengeségből és túlzott szabadelvűségből eredő hajlamot, hogy mindenütt többet engedjenek a kelleténél. De merem állítani, én ismerem a túlságos liberalizmus nehézségeit és veszélyeit, amely kihívja az egyesek követeléseit, úgyhogy a végén az ember már nem tudja a sok kívánság közül melyiket elégítse ki. Mindig kiderül, hogy föntről túlságos jósággal, szelídséggel és erkölcsi finnyássággal tartósan nem lehet boldogulni, amikor fönáll a kényszerűség, hogy egy vegyes és néha elvetemült világot kell kordában tartani. A törvényhez való ragaszkodás elengedhetetlen. Hiszen már kezdik puhán és lanyhán kezelni a bűnösök beszámíthatóságának kérdését, amennyiben a orvosi bizonyítványok és szakvélemények gyakran azt célozzák, hogy a gonosztevőt kihúzzák a megérdemelt büntetésből!
Goethe aznap is, mint mindig 7-kor kezdte a napot. Klaus, az inas megcsinálta a haját, majd jött a fia tanulótársa, John, akit Goethe csak göthösnek hív az inas előtt. Ezután érkezik August. Hosszas bevezetés után odaadja Charlotte levelét apjának, akinek azonban egy kristály fontosabb a levélnél. Majd a trónörökös első házibáljára talál ki fantasztikus díszletet, és műsort. August kétszer próbálja megemlíteni a levélkét, de egyelőre van fontosabb dolga a mesternek...
Végre a kérdés:
-Honnan is kalandoztunk el?
- A most érkezett levélkétől, apám, amelyről beszélni és tanácskozni kellene. Mit ír Kestner udvari tanácsosné?
Ebédmeghívást kap a hölgy Goethe barátaival, ismerőseivel közösen. Ezt már tudjuk Charlotte leveléből.
Az ebéd alatt Lotte elég mesterkélnek tartja a mestert, és fájlalja, hogy mellé, és nem vele szembe ültették, így nehezebben tud vele beszélgetni. Feltűnik neki, hogy az egész asztaltársaság szinte csak Goethe szavaira vár, és különbeszélgetést senki nem folytat. A mester viccein mindenki nevet, hangosan, ahogy egy ilyen embert ez megillet. Szóba kerül a színház. Goethe felajánlja Charlotte-nak, hogy amíg Weimarban van, meghívja színházi páholyába, hogy onnan csodálhassa a nagyszerű weimari társulat előadásait.
Az ebéd úgy ér véget, hogy Lotte nem tud kettesben beszélni Goethével, ami kicsit lehangolja.
Még egy hónapig maradnak leányával a városban. Részt vesznek fogadáson, melyet sógora ad tiszteletére,valamint egy szavaló esten. De Barátjával nem fut össze.
Október 9-én névjegyet kap a költőtől:
Igen tisztelt barátnőm, ha ma este igénybe veszi páholyomat, elküldöm kegyedért kocsimat. Jegyre nincs szükség. inasom megmutatja az utat a földszinten keresztül. bocsássa meg, hogy magam nem lehetek ott, s hogy eddig nem mutatkoztam, jóllehet gondolatban gyakran időztem kegyednél. Szívből kívánja a legjobbakat - Goethe
És végre a 303. oldalon (309 az össz. oldalszám!), a színház végeztével, mikor Lotte beszáll a kocsiba, Goethe odabent várja.
- Ez nagyon kedves, excellenciás Goethe, s főként azért örülök neki, mert elhatározásából, abból a meglepetésből, amelyet nekem szerzett, kettőnk lelkének valamilyen harmóniája csendül ki, ha ugyan egy nagy ember és egy jelentéktelen asszony közt erről egyáltalán szó lehet. Mert úgy veszem észre, hogy ön is kielégületlenséget érzett volna - egészen elszomorodásig -, ha minapi búcsúzásunk a tanulságos megszemlélések után a legutolsónak bizonyul, és nem követi legalább még egyetlen viszontlátás, amelyet igazán készségesen ismerek el örökreszólóan utolsónak, ha ennek a történetnek megbékítő befejezést tud adni.
A maradék 5 oldalért érdemes elolvasni ezt a könyvet! Nem egyszerű, főleg a nyelvezete, a politikai témák miatt, főleg nem Goethe munkásságának minimális ismerete nélkül, de megéri.
A folytatás pedig most már valóban egy olyan könyv lesz, amit nem azért választottam, mert "el kell olvasni", mert "az alapműveltséghez hozzátartozik", pedig szerintem igen, hanem azért, mert kiskoromban a bátyám hülyére röhögte magát rajta. Természetesen elolvastam én is de, annyi minden kihullott azóta, és annyira "kultkönyvé" vált az elmúlt 20 évben, hogy itt az ideje újra kézbe venni!
Mentem stopploni a kádba :D